Várat magára az étel: túl sok a vendég, netán lassabban dolgoznak a szakemberek a kelleténél. Különben is unják a műszakot, s hányaveti módon kezelik az emberek kiszolgálását. Ilyen okai lehetnek annak, amikor már nagyon éhesek vagyunk éttermet látogatva, de talán egy órát is kell várnunk az étel kézhez kapásához.

Persze ez a legjobb, a Michelin-csillagos éttermekben neAmm fordulhat mindez elő, sőt nem is kell elmenni az ezüstösen fénylő égboltig. Szerencsére nagyon sok étteremben óriási a pörgés, nagyon komolyan veszik a munkáikat mind a szakácsok, mind pedig a pincérek. Akadnak azonban olyan gyorséttermek, amelyek a nevükkel ellentétben kifejezetten lassúak. 

Noha a gyorsétterem arra hivatott az elnevezéséhez hűen, hogy az odalátogató viszonylag rövid idő alatt a vágyott ételével asztalhoz tudjon ülni. És itt jön a csavar: a fásult, túl sok munkától gyötört gyorséttermi alkalmazott lassabban végzi a munkáját, de az is lehet, hogy valóban túl sok a vendég. Meg persze csacsognak egymással, az ismerős vásárlóikkal. Éhesek vagyunk, de várnunk, és várnunk kell, közben pedig talán már az összeesés veszélye fenyeget minket, és a csillagos eget is látjuk a szédüléstől – de nem a Michelinét.

A gyorsétterem esetében az az ideális, ha 10-15 percnél tovább nem kell többet várni a vendégnek az ételére, de mondhatnánk inkább 5 percet. Sok helyen ez teljesül is. Van, amikor viszont már akkora a káosz az étteremben, hogy 20 perc feletti időket is kajára várva dekkolnunk kell, a hagyományos – valóban étterem-éttermekben – viszont gyorsabban kiszolgálnak bennünket. Ott az étel is jóval minőségibb, a pincérek is kedvesebbek, az emberek is – nos, igen, egy jó étteremben mindenkinek viselkednie kell, és ott tudnak is. 

Azt, amikor túl sok a munka, és küzdenek az eladók a gyorsétteremben, el kell fogadnunk, mert nem tudnak mit csinálni. Idő kell ahhoz, hogy a vendégeket kiszolgálják. Akadnak viszont olyan „gyors” helyiségek is, ahol látványosan lassú a személyzet, egyszerűen nem érdekli a munkája, ráadásul kifejezetten – mondjuk ki – bunkó is a vendégeivel. De mit lehet tenni az utóbbi esetben? Leginkább semmit, ezek az emberek sokszor munkatársak maradnak, így a vendég eldöntheti, hogy szédelegve, modortalan emberek között várja a kívánt ételét (ami nem is feltétlenül jól sikerült étek), vagy sarkon fordul, és beül egy étterembe. A’la carte is választhat, de ha olcsóbb ételt enne, voksolhat a napi menü egyikére is. Persze korlátolt ideig – ahogyan a mondás tartja: amíg a készlet tart. 

De amíg a modortalanság létezik és tart a gyorséttermekben, talán valóban jobban járunk, ha átmegyünk egy drágább helyre, s valószínűleg hamarabb meg is kapjuk a jussunkat – kedves fogadtatásban, jó minőségben. 

Te melyiket választanád? Nekem nem kérdés.