Az étkezés szükségszerű. Megéhezünk és eszünk. Ha viszont jobban belegondolunk, a táplálkozás jóval több ennél. Szokás, kommunikációs forma, kulturális üzenet. Az evés sokat elárul rólunk, a neveltetésünkről, az értékrendünkről, sőt arról is, hogyan viszonyulunk az embertársainkhoz.

Az evés ősi emberi cselekvés, mégsem olyan helyzetként gondolunk rá, amelyben láthatóvá válunk. Pedig amikor eszünk, nincs hová bújnunk. Különösen akkor, ha ezt társaságban tesszük. A mozdulataink ritmust kapnak, a figyelmünk befelé irányul, ám mindez kívülről érzékelhető. Az asztalnál azonben nem szerepet játszunk, hanem jelen vagyunk. Ez pedig sokszor kényelmetlenebb, mint azt hinnénk...

Az, aki igazán igényesen étkezik, nemcsak arra figyel, hogy finomat főzzön, hanem arra is, hogy szépen tálaljon. Az utóbbiban pedig nyerő, ha a színek főszerepet kapnak! Azt is mondják, minél színesebb az étel, annál több tápanyagot, antioxidánst tartalmaz, mivel a különböző színű zöldségek és gyümölcsök különböző hasznos vegyületeket tartalmaznak. 

Eleve ellenszenvet éreznek sok hozzávaló iránt, meggyőzhetetlenek, az új ízeket pedig egyszerűen elutasítják – mindezt figyelembe véve érdemes gyerekeknek főzni… 

Kígyózó sorok, türelmetlen emberek, egyesek túl sok áruval állnak a sorban, mások feltűnően keveset tesznek a szalagra. Sokan a legalacsonyabb árakat nézik, de a minőséget – és azzal együtt a gyomruk jóllétét – figyelmen kívül hagyják.  Van, aki listával jár az üzletbe, s akad, aki a kosarába dobálja azokat az árukat, amiket éppen megkíván. Érdemes néha odafigyelni a vásárlási szokásokra, akkor is, ha nem ez a munkakörünk. Tanulságos lehet…

Az étkezés szükségszerű örömforrás, de az is lehet, hogy örömteli szükségszerűség. Nem csupán azért eszünk, hogy ne haljunk éhen, hanem azért is, mert szeretjük „megtáncoltatni” az ízlelőbimbóinkat. Mitől érzik magukat a legjobban?

Leveses gyomrúak vagyunk! – mondják sokszor magukról a magyarok. Az, hogy mitől olyan népszerű a lédús étel, alább vitatjuk meg. 

Az, hogy kézzel együnk egy étteremben vagy családi körben, ma már elképzelhetetlen, noha jó időbe telt, amíg az evőeszközök a mai formáikban terjedtek el. A kézzel való evést először a kanál és a kés használata váltotta fel, később pedig képbe – vagy szó szerint kézbe – került a villa is. A XV. századtól az emberek még a saját evőeszközeiket vitték magukkal egy-egy közös étkezésre...

KSH-adatokat nem néztem ugyan, de biztosan kijelentő, hogy Magyarországon a túlsúly meglehetősen gyakori. Mumustéma ez, viszont nem árt beszélni róla. Az emberek jó része csupán esztétikai kérdésnek fogja fel a témát, s úgy gondolja: valakinek tetszik egy túlsúlyos ember, van, akinek nem. Vitathatatlan például a hölgyek esetében, hogy akad, akinek kifejezetten jól áll, ha van rajta akár nem is olyan kevés felesleg. Ezt azonban nem a külsőségek alapján kellene vizsgálnunk, hanem egészség szempontjából.

Még meg sem szokta az ember lánya, fia, hogy nem szükséges tüzet rakni ahhoz, hogy sütni tudjon, minekutána feltalálták a gáztűzhelyet. Aztán jött is a villanyos verzió, majd az indukciós sütő. 

És láss csodát, a konyhai technika újra fejlődött, s a 2000-es évek elején feltalálták a forró levegős sütőt, azaz az air fryert. Ez aztán az elmúlt néhány évben Magyarországon is elterjedt. Még szerencse!