Létezik néhány étel, amelyek nevében egy-egy nemzet vagy híres város neve szerepel, de a fogásnak semmilyen köze nincs az adott országhoz. Sőt, az ominózus népek homlokegyenest máshogyan készítenék el az ominózus fogásokat. De akkor miért francia, miért milánói, miért görög, miért bolognai? Ennek a jelenségnek járunk most utána.

Rengeteg étel neve valójában nem azt jelenti, amit elsőre gondolnánk, és mi ezt többnyire szó nélkül elfogadjuk. A „franciasaláta” például nálunk majonézes krumpli, répa, borsó. A franciáknál azonban inkább könnyed, friss zöldséges saláta kerülne az asztalra, és nem a mi megszokott verziónk. Náluk a saláta egyszerű, vinaigrette-tel készült friss fogás, a mi változatunk inkább kelet-európai: tartalmas, nehézkes és kicsit ünnepélyes.

Hasonló a helyzet az „orosz krémmel” vagy „orosz salátával”. Az utóbbi a  valóságban az Olivier-salátára vezethető vissza, de amit mi eszünk, az már rég egy teljesen átértelmezett, leegyszerűsített változat. 

A „milánói makaróni” sem Milánóból származó autentikus étel, hanem egy tipikus magyarosan „olaszos” fantázia: gombás, paradicsomos, sonkás tészta, ami inkább hangulatot jelent, mintsem hagyományt. 

A „görög saláta” már közelebb jár az eredetihez: az autentikus horiatiki paradicsomból, uborkából, lilahagymából, olívából és egy nagy darab fetából áll, salátalevél nélkül. A magyar változat gyakran jégsalátával egészül ki. 

És ott van a „bolognai spagetti”, amit itthon szinte mindenki spagettivel eszik, de az igazi bolognai ragu („ragù alla bolognese”) valójában lasagnéhoz, tagliatelléhez vagy más széles metélt tésztához készül, a spagettivel való tálalás csupán nemzetközi adaptáció.

Érdemes persze megemlíteni az olyan eseteket is, amikor az ételnév tényleg hűséges az eredetihez: a Cordon Bleu például valóban francia, és nemcsak a neve, de az eredeti receptje is a Franciaországból származik. A „kék szalag” hagyománya a híres francia főzőiskolákhoz kötődik, és az étel, a töltött, rántott hús sonkával és sajttal, valójában pontosan azt képviseli, amit a neve sugall. Itt tehát nincs adaptáció vagy fantázia: a név és az étel összhangban van, ami kontrasztot ad azokkal a „külföldi” elnevezésekkel szemben, mint a bolognai spagetti vagy a francia saláta, amelyeknek a magyar változata már rég külön életet él a tányéron.

De miért történik ez? Régen a „külföldi” szó egyet jelentett a különlegessel, a receptek nem voltak könnyen hozzáférhetők, így mindenki újrateremtette azokat, és az ételnevek egyfajta vágyat, egy kis világjárást is kifejeztek a tányéron. A legérdekesebb mégis az, hogy mi már nem is kérdőjelezzük meg ezeket a neveket: a „francia saláta” számunkra nem Franciaország, hanem egy konkrét ízélmény, az elnevezés levált a valóságról, és önálló életet kezdett élni. Igazából nem az a kérdés, mennyire eredeti egy étel, hanem az, hogy mit jelent nekünk, milyen élményt hordoz, és hogyan formálja a konyhánkon keresztül a hétköznapjainkat…