A chips. Valószínűleg ez az elsőszámú kedvenc nassolnivalónk. Finom, ropogós, fűszeres, ellenállhatatlan. Viszont nagyon magas a kalóriatartalma, kifejezetten hizlaló, s persze egészségtelen. Mégis imádjuk. Egy teljes zacskóval is elfogyasztunk belőle. Mégis mi a chips – vagy magyarul csipsz – lenyűgöző mivoltának titka? Utánajártunk.

Honnan ered?

Az Egyesült Államokban 1853-ban találták ki ezt az alattomos ropogóst, aminek az elfogyasztása a legtöbbünkben nagy bűntudatot kelt. Hát persze, mivel nem éppen kedvez az egészséges külsőnknek, de mint ahogyan a teremtéstörténetben Éva sem állt ellen a legszebb almának, mi sem igazán tudunk a csipsznek – vagy legalábbis csak nagyon nehezen. Zörög a zacskó, kiáramlik a nátrium-glutamát-illatfelhő keveredve a ropogósra sült, leheletvékony burgonyáéval – és máris végünk. Jó is volna, hogy csupán egy marokkal fogyasszunk belőle, de ha már egyszer lúd, legyen ugyebár kövér is! Tejfölös-hagymás, zöldhagymás, paprikás, sajtos. Na lássuk azt a titkot!
A New York állambéli Saratoga Springs városában található Moon Lake Lodge Étterem szakácsa, George Crum nevéhez fűződik a csipsz előállítása. Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy nem szabadalmaztatta a „találmányát”. És hogyan is kezdőtött a csipsztörténelem? Az étterem egyik vendége panaszkodni kezdett a túl vastag burgonyaszeletek miatt. Több ízben történő reklamálás után George Crum papírvékony burgonyaszirmokat sütött ki a tányérjára – nyilván dacból. A vendégnek ez végre megtetszett, a csipsz pedig az étterem specialitásává nőtte ki magát. Néhány év alatt elterjedt: Saratoga Chipsként vált híressé.

Mr. Crum és a találmánya. Fotó: thehoovercardinal

Hogyan tovább?

A technológiai újításé és a fűszerezésé lett a főszerep – nyilván, hogy ne legyen oly unalmas a leheletvékony krumpli íze. Később már hővel is lezárták és viaszos papírba csomagolták. Csak egy ízben volt elérhető, de az 1940-es években egy ír üzemben egyenletesen kezdték fűszerezni. Manapság már több verzióban is kapható: hagymás-tejfölös, paprikás, sajtos nem csupán sós változatban. És persze mindig előfordulnak újabb és újabb ízesítésűek is – a csipszrajongó társadalmak legnagyobb örömére. 

Na és Magyarország? Mikor jutott el hozzánk?

A második világháború után „fertőzte meg” Európát a roppanós. A hatvanas években Németországban gyártották, végül következett az összes többi nemzet is. Magyarországon az 1990-es években vált ismertté. Itt egyébként az egy főre jutó csipszfogyasztás igen alacsony a többi európai országhoz képest. Főleg az Egyesült Államokhoz mérve. Ott viszont tényleg nagy bűntudata lehet az embereknek, sőt az elhízás veszélye is jobban fenyeget. Talán ezért is. A csipsz drága, talán nálunk ezért is fogy kevesebb, de azért a magyarok sem vetik meg a nem éppen egészséges, extravékony krumplit. Nálunk azonban dívik házilag is elkészíteni. A házi változat némileg kevesebb kalóriát is tartalmaz, ráadásul jóval olcsóbb. Aki türelmes, akinek van kedve gyalulni, leáztatni a keményítőt, sütögetni, az bizonyára nem hagyja ki ezt a mókát.

Melyik ízűt válasszam?

Az ellenállhatatlan csipsz. Fotó: Pixabay

Értékesítési, piaci részesedéses becslések alapján a hagymás-tejfölös ízesítésű hazánkban a legkedveltebb csipsz, ezt köveeti a rangsorban a natúr – azaz a sós változat –, a bronzérmes pedig a sajtos. A negyedik helyen a paprikás, tradicionálisan magyar ízvilág áll, amit a csípős és egyéb különleges ízek, mint a lime és más fűszeres variációk követnek. Hogy melyiket választjuk – s melyik gyártótól –, természetesen a saját ízlésünkön múlik, de azért nem árt megfontolnunk, hogy milyen gyakran fogyasztjuk. Focimeccs közben, szilveszterkor belefér, ám nem ildomos rendszert csinálni a csipszmajszolásból. És különben is: ha ritkán esszük, nagyobb élvezetet nyújt. Ha pedig otthon készítjük el, még sikerélményünk is lehet, sőt a házi verzió alacsonyabb kalóriatartalmú – akkor meg miért is ne?