Az evés ősi emberi cselekvés, mégsem olyan helyzetként gondolunk rá, amelyben láthatóvá válunk. Pedig amikor eszünk, nincs hová bújnunk. Különösen akkor, ha ezt társaságban tesszük. A mozdulataink ritmust kapnak, a figyelmünk befelé irányul, ám mindez kívülről érzékelhető. Az asztalnál azonben nem szerepet játszunk, hanem jelen vagyunk. Ez pedig sokszor kényelmetlenebb, mint azt hinnénk...

Megannyi jelentés tapad ahhoz, ahogyan eszünk. Van, aki annyira siet, mintha alig várná, hogy befejezze, más kifejezetten lassan eszik, elidőzik. Többször felmerül a gondolat, hogy az evés és a szexualitás között párhuzam húzható: a mohóság, a türelem, az élvezethez való viszony mindkettőben megmutatkozik. Az étkezési stílusunkban gyakran benne van az is, hogyan közelítünk más örömforrásokhoz.

Az evés társas helyzetben különösen felerősíti az említett láthatóságot. Nem véletlen, hogy sokan zavarba jönnek, amikor evés közben figyelik őket. Van, aki ilyenkor remegni kezd, kilötyögteti a levest, mintha hirtelen nem tudná irányítani a mozdulatait. Ez nem ügyetlenség, hanem szorongás. Az evés ilyenkor nem testi, hanem pszichés próbatétel: mit kezdek azzal, hogy mások néznek, miközben valami ennyire alapvetőt csinálok?

Ha otthon ehetünk egyedül, miért ne ehetnénk étteremben is úgy? Fotó: Pexels

Valószínűleg ezért sem mindegy az, hogy hol és miként eszünk. Otthon sokan csendben szeretnek enni, mintha az étkezés ideje nem a beszédé, hanem a befelé figyelésé lenne. A „magyar ember evés közben nem beszél” mondat mögött régi kulturális beidegződés húzódik meg. Az étterem viszont már más tér: ott a beszélgetés része a gasztronómiai élménynek. Otthon viszont az evés gyakran intim marad, és aki ilyenkor megszólítást kap, kizökkenhet. 

A telefon megjelenése az asztalon tovább bonyolítja ezt a képet. Amikor egy készülék ott fekszik a tányér mellett, mintha azt üzenné: a figyelmem bármikor elvihető innen. Telefonálni evés közben sokak számára zavaró, a kijelzőt nézegetni pedig olyan, mintha fél lábbal máshol lennénk. Az evés viszont jelenlétet, figyelmet kíván.

Érdekes módon az egyedül evés is sokszor félreértések tárgya. Az egyedül étterembe ülő ember látványa "gyanús" lehet: vajon magányos, elszigetelődött, vagy nincs kivel ennie? Pedig az egyedül evés lehet tudatos döntés is. Lehet az önmagunkkal töltött idő egyik formája, amikor nem kell alkalmazkodnunk, nem kell beszélnünk, csak az étellel lennünk. A különbség nem kívülről látszik, hanem belül dől el.

Régen az étkezést gyakran megelőzte egy rövid megállás: áldás, csend, figyelem. Ma ez sokak számára idegennek hat, pedig nem vallási gesztusként volt igazán fontos, hanem azért, mert jelezte a váltást. most eszünk. Most jelen vagyunk. Talán pontosan ez az, ami a mai rohanásban a leginkább hiányzik az étkezésekből.

Az evés nem árul el mindent rólunk, de sokat megmutat, láthatóvá tesz. A tempónkat, a viszonyunkat a testünkhöz, a másik emberhez, a csendhez. Az asztalnál nem lehet eltűnni, sőt észre lehet venni, hogy ott vagyunk...