Nyugodt szívvel elmondható, hogy a gasztronómia virágzik Magyarországon. Nagyon nagy a kínálat a különböző stílusú éttermek között: a francia, az olasz és egyéb más nemzet konyháit mutatják be és azok ételeit tálalják fel a különböző vendéglátók. Nem kevés magyar kulináriai fogást is felvonultató éttermünk is akad; a vendégek dőzsölhetnek a legjobb minőségű és tálalású falatokat választva, elfogyasztva.
A kérdés mégis felmerül, hogy milyen a képzésük, vajon megfelelő-e. 

A legtöbb vendéglátó valóban megfelel a kritériumoknak, azonban a séfek elmondása és a főzőműsorok olykor meglepő „szakácsmutatványai” alapján levonható az a következtetés is, miszerint nem minden szakács felel meg a követelményeknek. Akadnak ugyanis olyanok, akik nem megfelelően, nem az ízvilágnak, a vendégek igényei szerint fűszereznek, akadnak olyanok is, akik például még mindig vegetával ízesítenek, holott ez elavult és nem is egészséges. A tálalás sem mindig korszerű, arról nem is beszélve, hogy a húsokat, zöldségeket nem árt egyformára vágni, hiszen azok úgy jobban átsülnek vagy átfőnek, ráadásul még gusztusosabbak is. Mindazonáltal rendelkezünk sok olyan étteremmel is, ahol ezekre, valamint az újdonságokra, a hagyományos ételek finomítására, újragondolására kifinomultan oda is figyelnek.

Akad, aki már fiatalon eldönti, hogy szakács lesz. Fotó: Kampus Production

De lássuk csak, miként képzik a szakácsainkat!
Először is szakképzési centrumok segítenek a szakácsok elhelyezkedésében. Minden konyhai tevékenységre kitérően kapják meg a leendő szakemberek az oktatást, valamint a szaktudást. Érettségivel megspékelt oklevelet kapnak kézbe. Kérdés, hogy mindez pénzbe kerül-e nekik, netán finanszírozza-e azt az állam. A válasz pedig az, hogy többnyire ezek a képzések bizony fizetősek. Körülbelül fél millió forintjába kerül a szakma annak, aki el szeretné végezni azt.
Vajon a fent említett képzés elegendő egy minőségi étteremben elvégzett munkához? A válasz pedig: nem valószínű. Az ott tevékenykedő szakácsok többsége komoly szakmai gyakorlatokon, sokszor külföldön, kiemelkedő séfek mellett dolgozva, speciális képzéseken érik el a kívánt szintet. Alázatuk és terhelhetőségük bizonyára kiemelkedő, a kreativitásuk nemkülönben, arról nem beszélve, hogy folyamatosan képzik magukat, kollégájuktól, az esetleg tőlük jobbaktól nem félnek, nem szégyellenek tanulni. Figyelik az új trendeket, az esetleges legújabb technológiákat, és persze inspirálódnak „luxus szakácsoktól”. Ma már az is megszokott, hogy a gasztronómiai szakemberek a különböző közösségi oldalakra feltöltött gasztrovideókat figyelik, tanulva, motivációt, további ötleteket merítve azokból.

A fentieket összegezvén: nem elég, ha valaki a szakképzési centrumban végzi el a tanulmányait: hosszú évek munkájába, komoly elhivatottság-érzésbe, alázatba telik az, hogy valaki kifinomult, mondhatni tökéletes, tálalásban lenyűgöző ételt szolgáljon fel a vendégeinek. Az a szakács pedig, aki íztelen ételeket készít, és nem hajlandó azt finomabbá tenni, talán jobban teszi, ha egy másik szakma után néz. Így megállapítható talán, két szakács létezik: a pályaelhagyó és a rendíthetetlen. No és persze van még a fejlődni nem vágyó. Költői kérdés következik: a három közül melyik ételét ennénk meg a legszívesebben?! Ugye, hogy ugye…