A csend az asztalnál ma már sokak számára kényelmetlen, mintha az evés önmagában már nem lenne elég. Kell mellé telefon, beszélgetés, bármilyen zaj, ami kitölti az üresnek hitt pillanatokat. Pedig az evésnek fő tevékenységnek kellene lennie, hiszen figyelmet igényel. Olyan pillanatnak kellene lennie, amit megélünk, amire odafigyelünk, csak arra koncentrálunk, és persze, hogy kiélvezzük az ízeket, az is fontos.

A csendes étkezés jelenlétet jelent. Azt, hogy a figyelmünket nem aprózzuk el ezer apró inger között. Amikor csendben eszünk, észrevesszük az ízek rétegzettségét, a textúrák váltakozását, az étel illatát. Ezek az apró részletek csak akkor léteznek, ha időt adunk nekik.

Régebben a csendnek "súlya" volt: egy közös étkezés során a hallgatás nem feszültséget, hanem tiszteletet jelentett: az étel, az asztal és a társaság iránt egyaránt. Ma viszont a csendet gyakran udvariatlanságnak érezzük, és azonnal megpróbáljuk „megjavítani” néhány mondattal, vagy képernyőfeloldással töltjük ki a teret.

A folyamatos beszéd és inger azonban elveszi az étkezés lényegét. Így azonban nemcsak az ízek tompulnak, hanem a ritmus is felborul. Gyorsabban eszünk, kevesebbet érzékelünk az ízekből, és hirtelen azt vesszük észre, hogy már tele is a gyomrunk. 

A csendes étkezés ezért ma már tudatos döntés. Ellenállás a sietséggel, a multitaskinggal és azzal a kényszerrel szemben, hogy minden pillanatot produktívvá tegyünk. Egyfajta visszatérés ahhoz az egyszerű tapasztalathoz, hogy az evés nemcsak funkció, hanem élmény, öröm, élvezet is.

Nem szükséges minden étkezést szertartássá emelnünk. De talán érdemes lenne néha kipróbálnunk, milyen az, amikor az étel nem csak kísérője a napunknak, hanem főszereplője. Amikor a csend nem hiány, hanem keret. És amikor az evés újra azt jelenti: itt és most vagyunk, és ez éppen elég.