Kiváltképp sokrétű a magyar konyha: hagyományos, jól megszokott ételekkel teli, olyanokkal, amelyek ma is megállják a helyüket, akadnak tökéletes fine dining-fogások, újraértelmezések. És persze rendelkezünk olyan ételekkel is, amelyek szerényebb időkben tökéletesnek bizonyultak, laktatóak voltak, mára viszont elfeledettek vagy elfeledésben lévőek. 

Ezek az egyszerű, olcsó étkek generációkon át meghatározták a falvakban élők táplálkozását. Ma már egyre ritkábban kerülnek az asztalra, pedig igen ízletes fogásokról van ám szó.

Ilyen étel például a görcsleves, amely a nevét kézzel sodort, apró tésztadarabokról kapta. Ez a leves nem bonyolult, mégis időigényes: a „görcsök” elkészítése türelmet és rutint igényel, ezt a rutint pedig ma már kevesen sajátítják el. Hasonló sorsra jutott a ganca, más néven dödölle is, amely krumpliból és lisztből készül, hagymával pirítva. Egykor laktató alapétel volt, ma inkább csak tájjellegű különlegességként bukkan fel, pedig a mai „egyszerű, vidéki” gasztrotrendekbe könnyedén visszailleszthető volna.

A kásaételek – például az árpakása vagy a köleskása – szintén ritkán elkészített ételnek minősülnek. Ezek az régen a mindennapi energiaforrást jelentették. Ma rizs és tészta készül helyettük. Pedig táplálkozástani szempontból újra relevánsak lehetnének, mégis hiányzik mögülük az a kulturális lendület, ami visszahozná őket a köztudatba. Ugyanez igaz a ciberelevesre is, amely savanykás, erjesztett alapléből készül: bár az erjesztés technikája kezd visszatérni, ez a konkrét fogás már túl messzire került a mai ízlésvilágtól.

A házi tésztákhoz kapcsolódó ételek – például a krumplis laskák vagy a lebbencs különböző változatai – szintúgy kikopni látszanak a magyar gasztronómiából. Nem maga az étel tűnt el, hanem az elkészítés módja változott meg. A bolti tészták elterjedésével megszűnt az a kézműves jelleg, amely ezeknek az ételeknek az identitását jelentette. Hasonló a helyzet a zsírban eltett húsokkal is. Ez a tartósítási módszer egykor praktikus és szükséges volt, ma azonban, a hűtőszekrények világában elvesztette funkcióját, és vele együtt a hozzá kapcsolódó ízek is háttérbe szorultak.

Külön kategóriát képviselnek az édes tejlevesek, amelyek ma már szinte teljesen elvesztek a magyar étkezési kultúrából. A fahéjas, cukros tejleves tésztával egykor természetes fogás volt, ma viszont sokak számára szokatlan vagy idegen. Az ízlés változása itt különösen jól látszik: ami egy generációnak komfortétel volt, a következőnek már nem feltétlenül az.

Megemlíteni érdemes még a kukoricalapú ételeket, mint a málét vagy a prószát. Ezek a szegényebb vidékek alapfogásai voltak. Ma már leginkább fesztiválokon vagy hagyományőrző rendezvényeken jelennek meg, miközben a mindennapi konyhában majdnem teljesen elfeledték őket. Egyszerűségük és könnyen beszerezhető, olcsó alapanyagaik miatt akár a modern, tudatos táplálkozásba is beilleszthetők lennének.

Ezeknek az ételeknek az eltűnése nem pusztán gasztronómiai kérdés, egyes technikák is elvesznek általa. Arányok, mozdulatok, olyanok, amelyek a "régiek" életében mindennapiaknak számítottak. A kérdés ugyanakkor nem az, hogy vissza lehet-e hozni ezeket az eredeti receptek szerint, hanem az, hogy van-e ma "hely" számukra a modern gasztronómiában. Könnyen meglehet viszont, hogy ami egykor a szegénység konyhája volt, az ma a fenntartható és tudatos étkezés egyik alappillére lehet(ne).